♪ Prológus, avagy egy kis kedv csináló ♪
Sziasztok! Meg is hoztam a Prológust, avagy egy kis részletet a későbbiekből. Remélem felkeltettem az érdeklődésed. Meglehet, hogy elég rövid, de szándékosan nem akartam hosszabb részt kiragadni belőle. A részeket eleinte 2-3 naponta megpróbálom hozni, de lehet, hogy egy hét, vagy akár egy nap is lehet belőle, mindez az időmtől, és az érettségire való felkészülésemtől függ (remélem, megértőek lesztek). Akitől kapok egy kis visszajelzést, annak nagyon köszönöm, akitől meg nem, de mégis olvassa ezt az irományt, annak is gracias! Nem is húznám tovább a szót, jó olvasást kívánok!
„Kapus vagyok. Egyéni játék egy csapatsportban, ezt jelenti hálóőrnek lenni. Ha nálam is van a labda, akkor sem sokáig. Nem szeretek teketóriázni, a pályán nem lazsálok, nem hisztizek még akkor sem, ha veszít a csapatom. Ilyenkor emelt fővel távozom a pályáról, miután tiszteletem jeléül megráztam kezem az ellenfél játékosaival. Ha nyerünk? Akkor örülök annak, hogy részese lehettem a győzelemnek, és hozzá is járulhattam a hárításaimmal.
Köszönöm mindenkinek, aki támogat, köszönöm, hogy itt vagytok velem. Külön köszönet az edzőmnek, aki felismerte – és most az ő szavaival idézek – a bennem rejlő tehetséget, mert nekem esélyt adni, bízott bennem. Remélem, elégedett velem, uram.”
– Nem, ez így nem lesz jó – morogtam az orrom alatt és elkezdtem áthúzni a sorokat.– Mutasd, majd én eldöntöm, hogy jó-e az írás, vagy sem – mondta, s kivette a kezemből a papírt. Eleinte nem akartam megmutatni senkinek, nem akartam előre tájékoztatni senkit, de mégis megtettem. Ő az, akiben megbízok, ő az, aki mindig mellettem áll. Ő az én legjobb barátnőm, a szőke, kék szemű Debra Fischer. Egyetlenegy dolog van köztünk, ami közös, mégpedig a zenei ízlésünk. Minden másban teljesen eltérőek vagyunk. Míg nekem a futball, addig neki a tánc az élete. – Figyelj Lena. Szerintem ezzel semmi baj nincs. Illetve de, mégis lenne egy.
– Mi az? Mondd, ne kínozz, kérlek – drámáztam túl a helyzetet.
– Nyugodj le drámakirálynő. Csak egy kérdés jutott erről eszembe. Tuti ezt akarod, nincs más opció az egészre?
– Te is tudod, hogy nincs. Próbáltam rájuk hatni, de hajthatatlanok. El kell valahogy fogadni, hogy mindenem, ami volt, porrá zúzódott egy elég régi, de még annál is furcsább titok miatt. Gondolj bele a helyzetembe. Nem lehetek egyszerre itt is, ott is, és mindenhol! Egyszerűen nem engedik, hogy megtegyem. Nincs választásom, mindenki helyettem dönt, semmim és senkim nincs rajtad kívül! – fakadtam ki. Nem tehetek róla, ezt érzem.
– Cssss, nyugodj meg Lena – susogta Deb, miközben simogatta a hátam, és próbált megnyugtatni. – Inkább gyere, csináljunk valami kaját, és egy kis csajos estét, mielőtt elmennél – szólt, és elindult a konyha felé.
Nem tudom kiverni a múlt héten történteket. Nem tudom elfelejteni azokat a szavakat, amiket olvastam:
„Holdfény a neved, nem hiába,
Te vagy országunk királynéja.
Száz éve már, hogy háború dúl,
Nem látni át a vörösön túl.
Eljött az idő, jer’ hát közénk,
Csatlakozz most a néped mellé.”
Ez a hat sor jött csak. Amikor felbontottam, kérdőn néztem barátnőmre, de ő sem tudta a választ. Sem ő, sem én. Egészen tegnapig, amikor beállítottak a házunkba, és elmondtak mindent…
SG.
